Vissza

Srimad Bahagavatam 3. ének 13.fejezet 16 – 31 vers

Sri Maitreya így szólt: Amikor Brahma látta, hogy a Föld a víz alá merült, hosszú ideig azon töprengett, hogyan lehetne kiemelni onnan.
Brahma így gondolkodott: Míg a teremtéssel törődtem, özönvíz árasztotta el a Földet, s a Föld az óceán mélyére süllyedt. Mit tehetnék én, aki a teremtéssel foglalkozom? Legjobb, ha hagyom, hogy a Mindenható Úr vezessen!
Óh, bűntelen Vidura! Miközben Brahma gondolkodott, orrlyukából hirtelen egy parányi vadkan tűnt elő. A teremtmény mérete nem volt nagyobb egy hüvelykujj felső percénél.
Óh, Bharata leszármazottja! Miközben Brahma figyelte Őt, a vadkan az égen egy csodálatos formában tűnt fel, amely hatalmas volt, akár egy óriási elefánt.
Brahma megdöbbent az égen feltűnő csodálatos, vadkanhoz hasonló alak láttán, s a nagy brahmanákkal — köztük Marricivel —, valamint a Kumarákkal és Manuval együtt gondolkodóba esett.
Egy rendkívüli lény lenne, aki vadkan képében jelent meg? Milyen csodálatos, hogy az orromból tűnt elő!
Ez a vadkan először nem tűnt nagyobbnak egy hüvelykujj hegyénél, de aztán egy pillanat alatt akkorára nőtt, mint egy hatalmas szikla. Elmém zaklatott. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Visnu lenne Ő?
Miközben Brahma fiaival együtt így töprengett, felhangzott az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Visnu üvöltése, mintha csak egy hatalmas hegy zengene.
Újra felhangzott a mindenható Istenség Legfelsőbb Személyiségének rendkívüli hangja, s minden irányból visszhangzó üvöltése lelkesedéssel töltötte el Brahmat és az emelkedett brahmanákat.
Amikor a nagy bölcsek és gondolkodók, Janaloka, Tapoloka és Satyaloka lakói meghallották az Úr Vadkan rettentő hangját, amely a végtelenül kegyes Úr áldott hangja volt, szerencsét hozó mantrákat kezdtek énekelni a három Védából.
A kiváló bhakták védikus imáira válaszolva újra felzendült az Úr hangja, majd mint egy elefánt, játékosan belevetette Magát a vízbe. A védikus himnuszok az Úrról szólnak, s így megértette, hogy a bhakták Neki ajánlják imáikat.
Mielőtt a vízbe vetette volna Magát, hogy megmentse a Földet, az Úr Vadkan farkával csapkodva repült az égen, s vastag szőrszálai remegtek. Pillantása sugárzott, lábaival és csillogó, fehér agyarával szétoszlatta a felhõket az égen.
Ő volt Maga a Legfelsőbb Úr Visnu, ezért transzcendentális volt, ám mivel egy vadkan testét öltötte Magára, szimatolva kutatott a Föld bolygó után. Félelmetes agyarai fölött a bhakta-brahmanákra pillantott, akik imákat intéztek Hozzá, majd a vízbe vetette Magát.
Az Úr Vadkan úgy merült a vízbe, mint egy hatalmas hegy, s az óceán középen kettévált. Két magas hullám jelent meg rajta, mintha karjai lennének, s hangosan így kiáltott, mintha imádkozna az Úrhoz: „Óh, minden áldozat Ura! Kérlek, ne vágj ketté! Légy kegyes és védelmezz!”
Patáival, melyek olyanok voltak, akár a hegyes nyilak, az Úr Vadkan áthatolt a vízen, s rátalált az óceán határaira, noha az óceán határtalan. Látta a Földet, minden élőlény nyugvóhelyét, amint ott hevert, akárcsak a teremtés kezdetén, s Ő Maga emelte föl.
Az Úr Vadkan könnyedén agyaraira vette a Földet, s kiemelte a vízből. Teste rendkívüli ragyogást árasztott.

Vissza