2009 január 07

Vissza...

Putrada Ekadasi

Judhisthira Mahárádzsa szólt, „Ó Uram, olyan szépen elmondtad, milyen dicsőséges a kedvező Szaphalá Ekádasi, amely Pausa hónap (dec.-jan.) sötét felére esik. Most kérlek, légy kegyes hozzám, és magyarázd el e hónap világos felének Ekádasiját. Mi a neve, és melyik múrtit kell imádni azon a szent napon? Ó Purusóttama, ó Hrsikesa, kérlek, mondd el nekem, mivel lehet neked örömöt szerezni ezen a napon.”
Az Úr Sri Krsna válaszolt, „Ó király, elmondom neked az emberiség üdvéért, hogyan kell megtartani a böjtöt Pausa-sukla Ekádasin.
„Ahogy korábban elmagyaráztam, mindenkinek a legjobb képességei szerint kell megtartani az Ekádasi szabályait és előírásait. Ez az utasítás érvényes a Putradának nevezett Ekádasira is, amely minden bűnt elpusztít és felemel a lelki hajlékba. Ennek az Ekádasinak az imádandó múrtija Sri Nárájana, a Legfelsőbb Úr és az eredeti személyiség. Boldogan teljesíti hűséges bhaktája minden vágyát, és megadja a teljes tökéletességet. Az élő és élettelen lények között, a három világban nincs jobb személyiség, mint az Úr Nárájana.
„Ó király, most elmondom neked Putradá Ekádasi történetét, amely mindenféle bűnt megsemmisít, híressé és műveltté tesz.
„Volt egyszer egy Bhadrávati nevű királyság, ahol Szuketumán király uralkodott. A híres Saibjá volt a királynő. Mivel a királynak nem volt fia, hosszú időt nagy aggodalomban töltött, és töprengett, ’Ha nincs fiam, ki viszi tovább a dinasztiámat?’ Ilyen módon, sokáig meditált a király, vallásos elmélyedésben, és gondolkodott, ’Hová kellene mennem? Mit tegyek? Hogyan nyerhetnék egy fiat?’ Szuketumán király sehol sem talált boldogságot a királyságában, még a saját palotájában sem, és hamarosan egyre több időt töltött a felesége palotájában, és csüggedten másra sem gondolt, mint arra, hogyan lehetne egy fia.
„Így aztán Szuketumán király is, Saibjá királynő is nagy bánatban voltak. Még amikor tarpanát (vízáldozat az ősöknek) ajánlottak fel, közös szenvedésükben úgy vélték, az éppen annyira ihatatlan, mint a forrásban levő víz. Elgondolták, hogy nem lesz utódjuk, aki tarpanát ajánljon értük, mikor már meghaltak. A király és a királynő különösen elkeseredtek, amikor megtudták, már az őseik is amiatt aggódtak, hogy hamarosan nem lesz, aki értük tarpanát ajánljon.
„Őseik boldogtalanságáról hallva a király és a királynő egyre szerencsétlenebbek lettek, sem a miniszterek, sem barátaik, de még szeretteik sem tudták őket felvidítani. A királyt nem vigasztalták meg elefántjai, lovai és hadserege, végül mindentől elment a kedve és tétlenné vált.
„A király azt gondolta, ’Azt mondják, hogy fiú nélkül a házasság elfecsérelt dolog. Bizony, ha egy családos embernek nincs fia, a szíve csak sajog, és a pompás palotája üres. Fiú hiányában az ember nem róhatja le az adósságot, amivel az őseinek, a félisteneknek és a többi emberi lénynek tartozik. Ezért minden házasembernek arra kell törekednie, hogy fiat nemzzen, így álik híressé ezen a világon, és végül így jut el a kedvező mennyei birodalomba. A fiú a bizonyíték arra, hogy az ember kegyes tetteket hajtott végre száz meg száz elmúlt életében. Az ilyen személy hosszú életű lesz ezen a világon, jó egészséget és nagy gazdagságot élvez. Ha valakinek fiai és fiúunokái vannak, ez azt bizonyítja, hogy a múltban az Úr Visnut, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádta. A fiak, gazdagság és kiváló értelem áldásait csak a Legfelsőbb Úr, Sri Krsna imádatával lehet elérni. Ez a véleményem.’
„Így gondolkodva, a királynak nem volt nyugta. Éjjel és nappal szomorkodott, reggeltől estig, és attól fogva, hogy este aludni tért, a reggeli napkeltéig még az álmai is tele voltak nagy aggódással. Szuketumán király már annyira szenvedett az aggodalmaktól és a nyugtalanságtól, hogy elhatározta, öngyilkossággal vet véget a szenvedésének. Aztán belátta, hogy az öngyilkos a pokolba zuhan alá újraszületésében, ezért aztán elállt ettől a szándékától. De látta azt is, hogy lassanként tönkreteszi magát, elemészti az aggodalom, amiért nincs fia, végül felült a lovára, és egészen egyedül elvonult a sűrű erdőbe. Senki sem tudta, hová ment, még a palota papjai és bráhmanái sem.
„Szuketumán király céltalanul vándorolt a szaravasokkal, madarakkal és mindenféle állatokkal teli erdőben, és megfigyelte az összes különféle fát és bokrot, amilyenek a füge, bel gyümölcs, datolya, pálma, jackfruit, bakula, szaptaparná, tinduka és tilaka, valamint a sála, tála, tamála, szaralá, hingotá, ardzsuna, labherá, bahedá, událaki, korondá, patala, khaira, sáka és palása fák. Valamennyi gyönyörű gyümölcsökkel és virágokkal ékeskedett. Látott szarvasokat, tigriseket, vadkant, oroszlánokat, majmokat, kígyókat, óriási, dühöngő elefántbikákat, elefántteheneket a borjaikkal, és négyagyarú elefántokat, hozzájuk simuló társaikkal. Voltak tehenek, sakálok, nyulak, leopárdok és vízilovak. Amikor a király látta, hogy mindezeket az állatokat a társaik és utódaik kísérik, eszébe jutott a saját állatsereglete, különösen a palota elefántjai, és annyira elszomorodott, hogy szórakozottságában egyenesen odatévedt az állatok közé.
„Hirtelen meghallotta, hogy a távolban egy sakál vonít. Megrémült és ide-oda kóborolt, minden irányba nézegetve. Hamarosan eljött a dél, és a király kezdett elfáradni. Éhség és szomjúság kínozta. Azt gondolta, ’Ugyan milyen bűnös tettet követhettem el, hogy most így kell szenvednem, tikkadt és égő torokkal? Sok-sok tűzáldozattal, gazdag imádattal szereztem örömöt a félisteneknek. Ajándékot, finom édességeket adományoztam az érdemes bráhmanáknak. És ugyanúgy törődtem az alattvalóimmal, mintha a saját gyermekeim lettek volna. Miért kell így szenvednem? Milyen ismeretlen bűnök értek utol, hogy ezen a szörnyűséges módon kínozzanak’
Ilyen gondolatokban elmerülve küszködött Szuketumán király, hogy tovább haladjon, és végül, kegyes tettei következtében eljutott egy gyönyörűséges tóhoz, amely olyan volt, mint a híres Mánaszarovara. Tele volt vízi állatokkal, mindenféle hallal és még krokodilokkal is; liliomokkal ékeskedet. Gyönyörű lótuszvirágok fordultak a Nap felé, a hattyúk, darvak és kacsák boldogan úszkáltak a vízben. Számos vonzó ásrama volt a közelben, ahol sok-sok szent és bölcs élt, akik teljesíteni tudták bárkinek a kívánságát. Mi több, mindenkinek csak jót kívántak. Amikor a király mindezt meglátta, a jobb karja és szeme remegni kezdett, ez pedig annak a jele, hogy valami nagyon szerencsés dolog történik.
„Amikor a király leszállt a lováról és megállt a bölcsek előtt, akik a tó partján ültek, látta, hogy Isten szent neveit éneklik dzsapa gyöngyeiken. A király felajánlotta a hódolatát, és összetett kezekkel magasztalta őket. Nagy öröm töltötte el a jelenlétükben. A bölcsek elfogadták a király által felajánlott tiszteletet, és így szóltak, ’Nagyon szívesen látunk, ó király. Kérünk, mondd el, miért jöttél ide. Mi bánt? Mondd meg, mi a vágyad.’
„A király megkérdezte, ’Ó nagy bölcsek, kik vagytok? Mi a nevetek, ó kiváló szentek? Miért jöttetek erre a gyönyörű helyre? Kérlek, mondjatok el nekem mindent.’
„A bölcsek feleltek,”Ó király, mi vagyunk a Visvedevák; 1 azért jöttünk, hogy megfürödjünk ebben a bájos tóban. Öt nap múlva itt van Mágha hónap, és ma van a híres Putradá Ekádasi. Szigorúan meg kell tartania ezt az Ekádasit annak, aki fiúra vágyik.’
„A király szólt, ’Már mindent megpróbáltam, hogy legyen egy fiam. Nagy bölcsek, ha nektek is úgy tetszik, kérlek, ajándékozzatok meg egy jó fiúval.’
„A bölcsek feleltek, „Putradá azt jelenti, az, aki fiút ad. Kérünk, tarts teljes böjtöt ezen az Ekádasi napon. Ha megteszed, a mi áldásunkkal – és az Úr Krsna kegyelméből – biztosan kapsz egy fiat.’
„A Visvedevák tanácsára a király megtartotta Putradá Ekádasi szerencsés böjtnapját, valamennyi szabálynak és előírásnak megfelelően, és Dvádasin, a böjt megszegése után újra meg újra, valamennyiüknek felajánlotta a hódolatát.
„Szuketumán nem sokkal ezt követően visszatért a palotájába. Saibjá királynő terhes lett, és ragyogó arcú, szépséges fia született, pontosan úgy, ahogyan a Visvedevák megjósolták. Idővel híressé vált, mint hősies herceg, és a király boldogan örvendeztette meg a fiát azzal, hogy beiktatta utódjának. Szuketumán fia nagyon lelkiismeretesen viselter gondját az alattvalóinak, éppen úgy, mintha a saját gyermekei lettek volna.
„Az a következtetés, ó Judhisthira, hogy annak, aki kívánságia beteljesülésére vágyik, szigorúan meg kell tartania a Putradá Ekádasit. Míg ezen a bolygón van, biztosan fiat nyer, és halála után eléri a felszabadulást. Aki csak elolvassa vagy meghallja Putradá Ekádasi dicsőségét, egy lóáldozat bemutatásával nyert érdemre tesz szert. Mindezt az egész emberiség üdvéért magyaráztam el neked.”
Így végződik a Pausa-sukla Ekádasi vagy Putradá Ekádasi dicsőségének története, a Bhavisja Puránából.